Csengetnek, nyitom az ajtót. Joviális 50-es férfi lép be, arcán üdvözült mosoly, ha bőrönd is lenne nála, biztosra venném, hogy a robbantást követő mennybemenetelének örül annyira. A kezében lévő mappára pillantok, fellélegzem, az sem Őrtorony, akkor viszont csak az ingatlanügynök lehet, aki mindenképp szeretett volna személyesen találkozni velünk, mielőtt kivesz bennünket a régi otthonunkból! Ez kedves, gondolom, néhány másodpercre el is szégyellem magam, milyen rendes ember, én meg.

Régi ismerősként üdvözöl, kézfogás, majd vállon vereget, hellyel kínálnám, de mire nyitnom a szám, már ki is került, sőt, javában lépked a könyvszekrények felé. Azt mondja, rögtön tudta, hogy rokon lelkek vagyunk, miközben egyik kezében az Egész évben Findusszal-t, másikban pedig az Atléta halálá-t tartja maga elé. Ráadásul még mindig vigyorog, szemében pedig erősödőben az eszelős fény, ha lenne még másfél kiló tűlevél is rajta, karácsonyfának is elmenne a nappali közepén.

Beszélni kezdek zavartan, hogy mit, mekkorát, milyet és mennyiből szeretnénk, rápillantok, sokkoló a felismerés: tisztára úgy néz rám, ahogy büszke apukák néznek csemetéjükre, ha az első horgászversenyen ér el helyezést. Kiráz ettől az embertől a hideg. Ráadásul zavarbaejtő természetességgel mozog nálunk, ami nálam nagyon nem nyerő.
− Ideérhettem volna időre, de akkor nem lettem volna elég alapos, így azonban kiválasztottam 11 ingatlant, ami szerintem az adott kategóriában a legjobb. Persze nem minden stimmel, de azt gondoltam talán hallgatnak, illetve hallgattok – ha tegeződhetünk − egy ilyen öreg róka szavára, főleg ha az a róka csak nektek akar jót.

Már-már fellélegzem, úgy tűnik, vendégem észbe kap, el is felejtett bemutatkozni, szabadkozik nevetve, de a telefonba úgyis olyan jól elbeszélgettünk, szóval ő már barátként tekint ránk, szóval a bemutatkozás talán nem is annyira lényeges.
Szóhoz sem jutok az újabb döbbenettől, egyre csak azon imádkozom, hogy a talpamból a padlóba maguknak utat törő gyökerek az alsó szomszéd sokat emlegetett antikcsillárjába még véletlenül se tegyenek kárt.

Mire megjön a párom egy órával később már a nappaliban ülünk, rég túl a pertun és a régi iskolai történetein, a mappájából csábítóan kilóg néhány kinyomtatott oldal, de esélyem sincs rá, hogy az elkövetkező néhány órában még eljutunk oda. Azt mondja, jobban meg kell ismerni, mielőtt ténylegesen bármit is ajánlana. A páromnak már úgy beszél rólam, mintha a gyermeke volnék, magában talán unokákat vizionál, majd a terhesség hónapjairól mesél. Szinte kétségbe ejt, hogy őt magázza, rólam pedig időnként E/3-ban beszél.

A katarzis pillanat kétségtelenül akkor érkezik el, mikor először szólít fiának, majd utána bizalmaskodva hozzáteszi, szívesen segít majd azután is, ha az új lakás már a mi tulajdonunkat képezi. Felújítás? Javítás? Csere? Ha ő ajánl bennünket, akkor nincs hanyag munka, nincs pénzlenyúlás, átverés.

Aztán beugrik, ma este színházba kell mennünk, s még sehogy sem áll a készülődés. Elnézést kérek tőle, miközben terelem a lakásból kifelé. Aztán még órákig nézem a nappaliban a hűlt helyét. Kicsit még szégyellem magam a hazugság miatt, de azzal vigasztalom magam, még mindig sokkal jobb, mintha ez az ember felügyelne ma este az otthonunkba a kitalált fiától származó pszeudó-unokáira.

Aztán a párom felemeli a mappát, ami a kanapén maradt, az egész éjszakát térden fogom tölteni, csak vissza ne térjen ez a rémisztő alak.