Szerettem lakásokat keresni. Titokzatos voltam és gazdag, és mint a mások jövőjéről döntő hivatalnok, kérlelhetetlenül magabiztos. Keresztkérdésekkel érkeztem: fűtés, közös költség, szomszédok.
Majd az alkuhoz szükséges kényes adatok: jelzálog, adósság, anyagi helyzet. Közben annyi dolgom volt, hogy húzzam a számat, ha szép lakást találok, és dicsérjem azt, amit úgyis tudtam, hogy nem fogok megvenni. Ezt is olvastam valahol, hogy ilyen ravasznak kell lenni.
Akármi legyek, ha itt nem szerelemről van szó már megint. Tépő, ambivalens szerelemről. Merthogy nagy már az a lakás, meg messze is van, meg drága is fenntartani. Ennyi elég indok lenne, ha gondolkodnának, ha ésszel érvelnének, ha őszinték lennének magukhoz. De nem. Ők szerelmesek.

Szerelmesek az egyetlenbe, a legcsodálatosabb, legszentebb lakásukba. Azért nem fogadnak közvetítőt, mert az félő, hogy elszakítaná őket TŐLE. Ezért borulnak este sírva a párnájukra, ha valaki kifigyelte az ablakba nagy titokban kitett kicsiny telefonszámot. Összetörten tépik le a közprédára kitett papírlapokat. Elhatározzák, hogy nem, nem, nem, SOHASEM!
Aztán néhány nap múlva feltöltik a lakás képeit valamelyik hirdetőoldalra, és minden kezdődik előről. Rossz házasság, válás helyett.