"Tíz centi üveggyapot megvan?" Bólogatok. Vajon hogyan kell szakértőn bólogatni? Majd megnézem a tükörben, ha elmegy. Érzem, nem elég szakis a biccentés. Nem elfelejteni: csiszolni a technikán!

Mint a döglött harkály, kocogtatja tovább: "Mert annyi az kell, az a minimum. Különben átüt a meleg a tetőn. És az, az, az durva. Nagyon durva."

'Nekem mondod, két órát járattam a légkondit, mielőtt megjöttél. Döglünk meg így is, pácolódunk.'

Puffadt negyvenes: pocak, bajuszka. Aki otthon gatyában, fehér atlétaban ücsörög a tévé előtt. A postásnak, közvéleménykutatónak is így nyit ajtót.

"Beltéri volt, mi?! Azt szívja a fagy rendesen. Cidázta lefele, mi!?" Néz ki az erkélyre. Vigyorog. Ő már csak tudja. A régi lakást, a panelt is ő újította. Az utolsó szögig. Szó szerint értsem. Szögig.

Hümmög. Csóvál. "Mégse tíz lesz ez itten, kevesebbnek kell annak lenni." Kérdem, röntgen szeme van? Nem, nem, csak a rutin. Ő ezt tudja.

Kopogatom én is. Hümmögök. Nézem, hogyan kell. Hogyan kell kopogtatni kifele a centiket a falból.

 Cidázta lefele a fagy a teraszt...