"Úgy élünk, mint az indiánok..."
− Mit lehet csinálni? Lezüllik, piás vagy szipus lesz az ember, esetleg belehülyül, hogy hiába élt normálisan, ennek az országnak már egyáltalán nem kell, esetleg csicskát csinálnak belőle valamelyik szállón vagy halálra verik a suhancok, mi meg azt gondoljuk, miért ne élhetnénk úgy, mint Robin Hoodék a sherwoodi erdőben! – meséli arcán keserű mosollyal első házigazdánk, akinek ez már a harmadik kunyhója: egy leégett, kettőt hivatalosan bontottak el a sheriff emberei, régen a nehéziparban dolgozott, sőt, még lakása is volt, de aztán kijátszották egy vidéki kertes ház ígéretével.
− Mi kunyhósok külön népek vagyunk, nem olyanok, mint az aluljáróban fekvő csövesek! – hangsúlyozza öntudatosan egy hölgy a X. kerületben, aki nevetve meséli, mosni és fürödni bejárnak ugyan a közeli hajléktalanszállóra, de semmi pénzért nem adnák fel a függetlenséget.
Párja − aki valaha maszek ács volt, de aztán inni kezdett, a válás után pedig nem volt hová mennie – lelkesen magyarázza, sokféle kunyhóst ismernek, mindegyiknek megvan a maga világa, amiben él, van, aki indiánsátornak rendezi be az otthonát , mások meg mintha rablólovagok lennének, csapdákat meg vizes árkot ásnak, hogy védve legyenek, ők viszont úgy gondolták, miért ne építenének olyan házat, amilyet egyszer majd szeretnének.
− El sem tudnák képzelni, mennyi mindent dobnak ki az emberek, amiből építkezni lehet! – okosít ki bennünket.
− Egy ismerősük például olyan földbeásott kunyhót épített, aminek egy panelház bejárati ajtajából kidobott acélszálas, sárga üveglapokból készült a teteje, olyan, mintha mindig sütne nála bent a nap! – mutat rá hevesen gesztikulálva az ötlet nagyszerűségére. Aztán elárulja, ő inkább azokhoz tartozik, akik szeretik felhasználni a már meglévő építményeket, így ipari épületek falához vagy fűtőházak tövébe, csatornatelepek fölé építkezik, mások inkább választják a természetet, itt jobban szem előtt vannak, ott viszont ha baj van, nincs senki, aki segítsen, mert hát ilyesmi is megeshet.
− Van, hogy valaki elborul, beisznak a szomszédok vagy összevesznek, nemcsak a suhancok gyújthatják ránk a kunyhót, van, hogy a kunyhósok között is a szerelemféltés vagy egyetlen beszólás is gyújtogatáshoz vezet. Mi már nem nagyon iszunk, szeretnénk békében élni, ha legalább lenne egy zsebkendőnyi földünk, ahonnan nem hajthatnak el… De nincs, ráadásul talán soha nem is lesz. Így majd megint továbbállunk, ha itt tovább már nem tűrnek meg bennünket.
Hogy mennyire jó vagy rossz, hogy otthontalanok elhagyott gyártelepek környékén, közterületen vagy erdőkben építkeznek, arról persze egészen másként gondolkodnak az emberek, egy rögtönzött interjúzás alanyainak némelyike csak tisztaságot és nyugalmat kér, mások azt szeretnék, hogy „húzzanak a vérbe”.
Kőbányán állítólag egy rendőrtiszt járt ki korábban a Kőrösi és a Harmat utca sarkán lévő üres telekre, étellel, ruhával látta el az engedély nélkül épült bódékban élő embereket, mások arra panaszkodnak, hogy gyújtogatással fenyegették őket, miután nem voltak hajlandóak elmenni néhány ezer Forintért cserébe a József Attila lakótelep mögötti erdőből.
Van, aki körül szemét van, van, aki másokét is összeszedi a közelbe, első találkozásunkkor is seprű van a kezében. Van, akinek elég egyetlen kifeszített fekete fólia, mások leveszik a cipőt, mielőtt „szobájukba” lépnének. Voltak, akik szóba sem álltak velünk, mások gyanakodva néztek, aztán, miután elmondtam, csak kíváncsiak lennénk rájuk, megenyhültek, és olyan is akadt, akinek könnybe lábadt a szeme, mikor beszélgetésünk végén kivettem hátizsákomból a konzerveket.
Ilyenek sokfélék vagyunk mi, emberek.
További hajlékok az Indafotón és az Indavideón:
