Akkor most kotródjanak vagy maradjon minden a régiben?
Mi, magyarok biztosan rajongunk az egyszerű megoldásokért, ennek megfelelően – vélhetően azért, hogy kedvünkre tegyenek − hatalmi helyzetben lévő politikusaink továbbra is rendre ügyesen választják azokat az „újító” megoldásokat, melyekkel a meglévő súlyos problémákat ugyan a legkevésbé sem lehet orvosolni, de a világ őket és potenciális választóikat zavaró részét legalább rövid időre kitakarhatják a horizontból.
Persze miért is tennének másként, mikor ennek a problémakezelésri stratégiának itthon – a komplexebb, előremutató koncepciókkal szemben − legalább komoly tradíciója van. Járt utat pedig… Ilyen helyzetekben persze jöhetne a bátor, igazszívű ellenzék, de vagy még nagyobb (és félelmetesebb) baromságokat mond, amik mellett egyetlen pillanat alatt még a BM meglehetősen diszkriminatív („Húzzanak a csövesek a közterekről és az aluljárókból!”) törvénymódosítási javaslata is sokkal szalonképesebbnek tűnik, vagy nemes egyszerűséggel folytatja a tőle megszokott évtizedes impotenciát, esetleg friss parlamenti erőként bizonyítja, hogy hiába ígért mást, úgy tűnik piszkosul hamar kifogyott a munícióból.
De miről is van szó tulajdonképpen?
Abban vélhetően mindenki – totál el nem ítélhető módon − egyetért, hogy sem közegészségügyi, sem közérzeti szempontból nem túlzottan felemelő az aluljárókban lévő hajléktalanseregek látványa, az átvérzett ezeréves kötések, a penetráns bűz, az ordítozás, a verekedések, az ételért könyörgő, majd papírbankókat számláló koldusok jelenléte (persze nem minden kéregető ilyen, de egy vagy kettő azért minden metróaluljáróban akad, hiszen valamiből meg kell élnie a koldusmaffiának is). Teljesen érthető a tehetetlen düh, ha csak jóval áron alul tudom eladni a belvárosi ingatlanomat, mert a vizelettől már tégláig lepergett a vakolat, esetleg a kapualjban mindig fekszik két-három ember, akiken át kell lépdelni a kisfiamnak, ha jön haza az iskolából. Jogos frusztrációnk mellett, azért nem szabad elfelejtenünk, valószínűleg az utcán élni sem a legnagyobb buli a világon. (Persze, ha előkerül a turista-adu, mit szól mindehhez az idelátogató, akar-e jönni majd legközelebb is, már kétségtelenül nem személyes ügy a nemtetszés, hanem társadalmi.)
A hiba ott van, hogy valamiért nem tudjuk elképzelni, hogy olyan megoldást kellene találnia azoknak, akik ezért kapják a fizetésüket, ami nemcsak a mi rosszközérzetünkön javít, de segít megszüntetni azt a rettenetes állapotot is, melynek mi csak szemtanúi vagyunk, a hajléktalanok pedig megélői. Olcsó és rohadtul mocsok duma, hogy megérdemlik a helyzetüket, hiszen honnan a francból tudhatnánk, ki miért és hogyan került az utcára? Munkahelyvesztés (lásd rendszerváltás), válás, szenvedélybetegség, az állami gondozás utáni nincs-tovább (az évek óta nem látott, majd hirtelen megjelenő rokonok gyakran boldogan élik fel az életkezdési támogatást) vagy „egyszerűen csak” önhiba? De van-e bármilyen helyzet, amelyben indokolttá, jogossá válhat az elfordulás egy kiszolgáltatott, periférián lévő társadalmi réteggel szemben?
Egy ennyire "kellemetlen" helyzetben szerintem alapvetően az alábbi dolgokat lehet tenni: szimplán elfordulni, mondván, majd a Pintér Sanyiék jól elzavarják a francba ezt a csürhét, vagy, ha a Jobbikkal szimpatizál a jó polgár, imádkozni a megtisztulásért, szóval gettókat és kitelepítést. (Vajon ugyanezek az emberek hasonló vehemenciával hangoskodnának akkor is, ha a családban bedőlne a devizahitel, esetleg a lakásmaffia kijátszaná alóluk a négyzetmétereket? Ráadásul az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet (OPNI) kurvára felháborító bezárása utána rendesen megnőtt az utcán a pszichiátriai betegek aránya, erre pedig végképp nehéz ráhúzni, hogy önhiba.) Aztán ott van a végig sem gondolt „lakást mindenkinek” duma. Vagy marad a beismerés, hogy a jelenlegi rendszer abszolút képtelen kezelni ezt az egészet.
Mindenhol azt lehetett olvasni a napokban, hogy kapacitása bővítését szeretné a hajléktalanellátó-rendszer. De hát nem éppen bennfentes információ, hogy sokszor inkább maradnak az utcán nagyobb biztonságban a hajléktalanok, mint hogy bemenjenek a farkastörvények uralta intézményekbe, hajléktalanraktárakba. Biztosan jó lenne ugyanez még több ággyal? És hogy lakást mindenkinek? Valójában a hajléktalanok hány százaléka lenne alkalmas az önálló életvitelre, ha égi csodaként bérlakást kapna? Sajnos vélhetően − folyamatos figyelem, segítés, életvezetési tanácsadás nélkül, amire persze nincs se ember, se pénz − nagyon kevés.
Én nem tudom a tutit, de az biztos, hogy egy ennyire összetett, ennyire sokféle problémával küzdő vagy azt elszenvedő csoport helyzetét nem lehet rendezni populista szólamokkal vagy karhatalommal. Itt lenne az ideje ráébredni: közös a problémánk, hogy vannak olyan társadalmi rétegek, amelyeket támogatni kell akkor is, ha nem adóbefizetőek, ha sokszor úgy érzi az ember, hogy velük csak a baj van. Nemcsak azért mert ez humanista vagy keresztényi kötelesség, hanem azért, mert a szegény rétegek minden társadalomban feladatok mellett munkahelyeket is adhatnak. Egészségügyi dolgozók, szociális munkások, mentálhigiénés szakemberek, tanítók, tanárok állhatnának munkába, ha rájönnének politikusaink minden oldalon, hogy olcsó PR helyett valós problémakezelésre is szükség van, ennek pedig, ahogy a repülőgépek bérlésének is, amióta világ a világ, bizony ára van.
Basszus, mennyivel empatikusabb és kifejezőbb a magyar hajléktalannál az angol homeless (otthontalan).