A zsebterrorista józan és megfontolt. Azzal tetszeleg magának, hogy tudja, mit miért. Megvan a módszere. A stratégia. Látszik, nem először csap le kéjesen. Feljön, mégis feljön, pedig már lentről, az utcáról kivizslatta, hogy szóba se jöhet a letőtéri akás. Mert élvezi. Mert csak.

Nincs barátság. Korahatvanas, aszott férfi, csinosnak mondott, ötvenes feleséggel. Udvarias, de kimért. Körülnéz, szimatot fog. Felnyerít benne a kivénhedt csataló. Kataton állapot. Arcizma se rándul, akár Lendvai Ildikónak az ötödik botox után. Valamivel emberibb, talán.

Mindent, töviről hegyire. Tapogat, szöszöl. Nem nyikkan. A mappából a tengernyi ajánlat közül előveszi a miénket. Jegyzetel. Akkurátusan. Fel-, felnéz. Eladóban szakad elfele a cérnametélt. 'Most mit nézel? Mit nézel?'

Asszonyka oldja a feszültséget: "Tehát nem csinálták meg rendesen a házat?" Aranyos. Mondom: "A teraszt, csak a teraszt!" Nem, most mégse fojtom meg. Mondom: "Anyós beltéri lapot rakatott, izé, nem értett hozzá, szétszívta a fagy."

Anyósra sok mindent rá lehet fogni. Mégis, dupla öngól. Anyóst szidni ötvenes csirkének... Nagyobb hiba, mint eldicsekedni azzal, mézesmadzag belengetéssel, hogy a felújítási alapból újítottuk a teraszt. A közösből százezerért. Tudniillik, ez tisztaudvarrendesház. Leszedte, persze, hogy leszedte, hogy volt kóklerség. Hogy nem csak a terasz sántít akkor.

De úgyis mindegy. Kedves, újfent kimért köszönés. Estig nyomorultul érezzük magunkat. Mégiscsak tud valamit ez a derék aszott. Szerencsére szépségtapasznak másnap váratlan beállít a rajongó.

Mégis, azóta sem tudunk szabadulni a sötét gondolattól: lehetséges, hogy két színész járt nálunk aznap, akiket az ingatlanközvetítő rendezett? Van ilyen, egyáltalán?

Már az utcáról kiselejtezte...