Szerbiát egyelőre a lakosság rossz anyagi helyzete mentheti meg a lakáshitel-katasztrófától: a tél előtt mégsem kerülnek tömegesen az utcára az emberek  a fizetésképtelenség miatt, annak ellenére, hogy a szerbiai lakosság nagy részének van valamilyen hitele, hiszen a magánszemélyek tartozása összesen meghaladja a két és fél milliárd eurót.

Senki se gondolja azt, hogy az életszínvonal jobb, vagy az emberek elővigyázatosabbak Szerbiában, mint Magyarországon. Egyszerűen rengetegen vannak, akik egyáltalán nem hitelképesek, vagyis fizetésük nem éri el azt a minimumot sem, amennyi egy lakáshitel pozitív elbírálásához szükséges. Fizetésképtelenek, így eleve védve vannak a fizetésképtelenség ellen.

Persze sokan vannak azok is, akik felvették a lakáshitelt: Szerbiában, de különösen Vajdaságban és annak északi részén az utóbi időben gombamód szaporodnak a társasházak, lakások, amelyeknek négyzetméteréért 650-750 eurót kérnek, vagyis mintegy 210 ezer forintot. Sokan vásárolnak újépítésű lakást, szolid, mondhatni kedvező áron.

A legnagyobb gondot azok számára, akik lakhatásukat oldották meg ezáltal, az utóbbi egy-két hónapban a svájci frank gyengülése mellett a dinár gyengülése okozza. Azok, akik svájci frank alapú hitelt vettek fel – és Szerbiában is sokan vannak ilyenek –, az utóbbi néhány hétben megrohamozták a bankokat és megpróbálják átváltani hitelüket euró alapúra, amit azonban csak úgy tehetnek meg, ha hitelkiváltást célzó hitelt vesznek fel – euróban. Ez viszont rengeteg dokumentummal, kérvénnyel jár, vagyis sok időt vesz igénybe, és az is benne van a pakliban, hogy jóvá sem hagyják refinanszírozó hitelt.

A köztéri szobrok hozzájárulnak lakókörnyezetünk képéhez, a rendszerváltás óta töretlen hazánkban a szobor- és szökőkút-állítási hév, nem mindegy hát, hogy lakásunk ablakából Lenin és elvtársai helyett milyen alkotásokra látunk.

  
Szeged a napfény és a szobrok városa akar lenni, a mennyiség azonban ritkán csap át minőségbe. Még a fény esetében is. Számos ötletes,  különös, bizarr, meg nem értett, giccses vagy egyszerűen csak gyenge szobrot, emlékművet avattak, újítottak az utóbbi években a dél-alföldi megyeszékhelyen.  Ha már kitárgyaltuk nemrég az új Radnóti szobrot, most összegyűjtöttük a szegedi Paripacitrom-díj jelöltjeit.

A középszerűvel nehéz mit kezdeni, ezért a jelen listáról való lemaradás önmagában nem érdem, ahogy a jelenlét sem feltétlen bírálat, hiszen közülük némely deviancia igazán elismerésre méltó vagy szerethető.

"Tíz centi üveggyapot megvan?" Bólogatok. Vajon hogyan kell szakértőn bólogatni? Majd megnézem a tükörben, ha elmegy. Érzem, nem elég szakis a biccentés. Nem elfelejteni: csiszolni a technikán!

Mint a döglött harkály, kocogtatja tovább: "Mert annyi az kell, az a minimum. Különben átüt a meleg a tetőn. És az, az, az durva. Nagyon durva."

Otthon, okosan...

David Blaine amerikai éhezőművész negyvennégy napra beköltözött a Tower-híd mellett felállított, összkomfortosnak nem nevezhető üvegkalitkába. Ez idő alatt csak vízen élt, ételt nem vett magához, aminek köszönhetően 27 kilót fogyott.

Ennél okosabb otthont nehéz elképzelni: való igaz, nincs benne angolvécé és franciaágy, svédasztalról meg ne is álmodjunk, na de mondjunk még egy olyan lakást, ahol ennyit leadhat a fogynivágyó anélkül, hogy kemény pénzt perkálna a személyi trégnernek, vagy Norbival zargatná el magától az étvágyát.

Ha én gazdag lennék...

Bár nekem a Balaton (is) a riviéra, mégis az a nagy vágyam, hogy nyugdíjas korom előtt megszerezzek egy tengerpart közeli kis lakot, ahol pecázva és csónakázva ütöm el az időt. Idén is felfedeztem pár helyet, amit megtarthatok vs kihúzhatok a listáról. Nápolyt pl. nem nekem találták ki.
 

Előrebocsátva, én erősen vonzódom Budapesthez és minden helyi viszontagság ellenére is szeretek itt élni. Napi bosszúságom persze, hogy a magányosok mekkája is ez a város: nénik, szinglik kutyával, de kakis zacskók nélkül flangálnak az agyonparkolt utak mentén, ahol a kétutcánként előrevetődő hontalanok és kéregetők között elvétve találunk gondozott zöldterületet, ahova magam is bepattanok melegebb napokon. Ennek ellenére tudok egy sokkalta zűrösebb helyett, ahol magam is elcsodálkoztam tűrőképességem ruganyos határain.

Utazzunk délre, nézzünk szembe a maffiák és a pizzák szülővárosával, majd osszunk-szorozzunk és az ingatlanárakat fürkészve hozzunk könnyed és gyors döntést: Nápoly nem a mi gyomrunknak való. Szagosabbat és koszosabbat keresve sem találnánk ettől, az egyébként rendkívül színes (és itt nem csupán a faji sokszínűségre utalok) és izgalmas, történelmileg és hagyományaiban regényes, közeli környékét tekintve már-már vonzó városnál.

Hiába kávézott hétfőn Orbán Viktor Szegeden, hiába van feltúrva  választási időszakban is polgárbosszantó módon minden, hiába csúsznak egyes nagyberuházások, hiába hagyják el a várost a munkát kereső fiatalok, hiába volt Botka a csúnyán megbukott Szocialista Párt magas színtű tisztségviselője, hiába rajzolták át most a választási térképet, hiába szavaznak a rendszerváltás óta  a számító választók mindig a kormánypárt jelöltjére: a szegedi körtöltés jó eséllyel megállítja a narancsléáradatot.

A hagyományoktól eltérően Pécs és Miskolc helyett a Kétfarkú Kutya Párt sasfészkének is számító Szeged lehet az ország egyetlen igazi Vörös Erődje, ahol érezhető különbséggel nyerhet a szocialista polgármester. Valószínűleg nem véletlenül avatták fel idén a városháza előtt az országépítő és városalapító  IV. Béla szobrát, mely hangsúlyos helyet kap Botka választási hírdetéseiben is. Míg Demszky csak megmosolyogtató erőlködéssel pályázik a Budapest Vőlegénye megnevezésre, addig Botka nem reménytelenül nézte ki magának a Városépítő állandó jelzőt.

Pedig igazán nem csinált semmi különöset: jelentősen növelve az adósságállományt elfogadható szinten működtette a várost, és az okosan becsatornázott Uniós forrásokból mindent átadott, amit csak tudott.

"Úgy élünk, mint az indiánok..."

− Mit lehet csinálni? Lezüllik, piás vagy szipus lesz az ember, esetleg belehülyül, hogy hiába élt normálisan, ennek az országnak már egyáltalán nem kell, esetleg csicskát csinálnak belőle valamelyik szállón vagy halálra verik a suhancok, mi meg azt gondoljuk, miért ne élhetnénk úgy, mint Robin Hoodék a sherwoodi erdőben! – meséli arcán keserű mosollyal első házigazdánk, akinek ez már a harmadik kunyhója: egy leégett, kettőt hivatalosan bontottak el a sheriff emberei, régen a nehéziparban dolgozott, sőt, még lakása is volt, de aztán kijátszották egy vidéki kertes ház ígéretével.

− Mi kunyhósok külön népek vagyunk, nem olyanok, mint az aluljáróban fekvő csövesek! – hangsúlyozza öntudatosan egy hölgy a X. kerületben, aki nevetve meséli, mosni és fürödni bejárnak ugyan a közeli hajléktalanszállóra, de semmi pénzért nem adnák fel a függetlenséget.

Otthon, okosan...

Hunderwasser minden bizonnyal alkohoista volt, elég csak ránézni az általa tervezett épületekre, hogy ne legyen szemernyi kétségünk sem. Képtelen volt egyetlen egyenes vonalat húzni, vonalzóval, mint minden rendes halandó. Persze nincs ezzel semmi baj, egy valamirevaló művésznek vagy májzsugor vagy egy jó kis szifilisz dukál, anélkül szóba se áll vele a halhatatlanság.

Hovatovább, a mester fölöttéb bölcs volt, mert gondolt sorstársaival is. A girbe-gurba téralakításnak köszönhetően szorongás nélkül állíthat haza a kicsapongó férj, nem baj ha éberen várja őt hajnalban a házsártos feleség.

Akkor most kotródjanak vagy maradjon minden a régiben?

Mi, magyarok biztosan rajongunk az egyszerű megoldásokért, ennek megfelelően – vélhetően azért, hogy kedvünkre tegyenek − hatalmi helyzetben lévő politikusaink továbbra is rendre ügyesen választják azokat az „újító” megoldásokat, melyekkel a meglévő súlyos problémákat ugyan a legkevésbé sem lehet orvosolni, de a világ őket és potenciális választóikat zavaró részét legalább rövid időre kitakarhatják a horizontból.

Persze miért is tennének másként, mikor ennek a problémakezelésri stratégiának itthon – a komplexebb, előremutató koncepciókkal szemben − legalább komoly tradíciója van. Járt utat pedig… Ilyen helyzetekben persze jöhetne a bátor, igazszívű ellenzék, de vagy még nagyobb (és félelmetesebb) baromságokat mond, amik mellett egyetlen pillanat alatt még a BM meglehetősen diszkriminatív („Húzzanak a csövesek a közterekről és az aluljárókból!”) törvénymódosítási javaslata is sokkal szalonképesebbnek tűnik, vagy nemes egyszerűséggel folytatja a tőle megszokott évtizedes impotenciát, esetleg friss parlamenti erőként bizonyítja, hogy hiába ígért mást, úgy tűnik piszkosul hamar kifogyott a munícióból.

Biciklis-aktivisták másztak be a budapesti városháza parkolójába a kerítésen keresztül, tiltakozva az ellen, hogy Budapest szívében nem park, hanem városházi park(oló) van, na meg hogy a tegnapi Critical Mass előtt jól felhívják magukra a figyelmet. Jól van, megszokhattuk már a politikai, közéleti performanszokat és happeningeket, tudjuk enélkül nehezen megy át manapság az üzenet.

Alapjában véve igazuk van. Az akció jópofa is lehetett volna, ha a biztonsági őr nem húzza keresztbe a számításokat: nem, nem tette meg azt a szívességet, hogy minden józan várakozás ellenére bunkó kidobó stílusban visszaküldje őket az anyjukba. Miután a néző megtudja, hogy a kerítés helyett a főbejáraton is be lehetett volna jönni, izzadságszagúvá válik az egyébként is kissé demagóg akció. Bár az Erdélyes poén a végén azért ütős, azóta is azon röhögök.

Bővül a csodafegyverpiac…

Jó-e, ha az állambácsi segíti ki a porhanyós slamasztikában megmártózni kényszerülő devizahiteleseket, vagy inkább hulljon a férgese? A nyílt színi dilemmázás, okoskodás, döntéshozói bejelentés a svájci frank aktuális árfolyamának emelkedésével sűrűsödik, a színvonal pedig olyan, amilyen. Kihasználva az ernyedt józanság kegyelmi állapotát, két izgalmi állapot között érdemes szétnézni.

A kormányt lehet fikázni, és szeretni is Viktorostul mindenestül a devizahitelesek gondjai kapcsán, az mindenesetre látszik, hogy erős nyomás alatt vannak a fiúk: számítások szerint 93 000 problémás devizahiteles van, ha ezeknek „csak” fele dobja be a törölközőt, az komoly személyes és társadalmi katasztrófához vezet, amit egyébként végső soron adópénzből kell megoldani.

Egyből hisztiznek a bankok is, ha az ország gazdasági helyzetéhez mérten óriási profitjukat sérülni vélik. (Hogy ebben az alkudozásban mi lesz, nehéz megítélni, de majd meglátjuk.) Az államkassza üres ahhoz, hogy abból segítsenek, így azok, akik attól paráznak, hogy az ő kis adóforintjukból kedveskedik az állam a felelőtlen adóssághalmozóknak, megnyugodhatnak. Másra fog menni a pénz, bizonyosan kevés látszattal.

A rendszerváltás óta egyre népszerűbbek a lakóparkok annak ellenére, hogy a Szomszédokban (is) megismert panelrengeteghez hasonló telepekről beszélünk ebben az esetben is. Az új építésű tömbökhöz a hirdetésekben (az ingatlanközvetítők is) ideális környezetet, jó tömegközlekedést, játszóteret, nyugalmat, szórakoztató infrastruktúrát, mélygarázst ígérnek. Legtöbbünk számos hibával csak a beköltözés után szembesül. Az alacsony színvonalú épületekben élők legalább fele szabadulna már lakásától. És miért? Sorolom.

A rengeteg lakás minél rövidebb idő alatt való felépítése már önmagában hordozza a kellemetlenségeket. A legelső gond már a beköltözésnél jelentkezhet, amikor a lakók 90%-a elfoglalta lakását, és egy időben használják a villanytűzhelyeket, a melegvizet. A hálózat ugyanis nem feltétlenül bírja el a terhelést.

Meglepő, de igaz, a lakások alapterülete is kisebb lehet négyzetméterre, mint ami a tervrajzban szerepel, illetve a vízhálózat sem a tervrajz szerint van kiépítve több budapesti lakóparkban. Standard kellemetlenség sok esetben a burkolat lerakása, minősége, illetve a falak vékonysága, szigetelése. Ezekkel a hibákkal találkozhattunk a panelek esetében is már a '60-as években, akkor meg mi értelme volt a cserének?

Feltalálók városa

Mi ilyen feltalálós, okos nemzet vagyunk. Büszkék lehetünk fiainkra! Mint a szép fővárosunkra is, a feltalálók Mekkájára. A Fordtól a gyufaszálig mindent mi találtunk ki. Aki nem hiszi, a YouTube-on megnézheti.  Hogy egy kicsit elcsépeltnek tűnik ez a legenda a feltalálós magyarról? Egymillió kattintásra azért még futotta.

Budapestnek végre van imázs filmje, rögtön innovatív. Jöhetnek a szürke állományra éhes befektetők. Nálunk ugyanis a furcsa nevű a Jánosok és Zoltánok mind-mind valami újdonságon törik a fejüket. Eddig a net, és most egy Budapest Imázs Konferencia a netről. Az előadók egytől egyig igazgatók, vezérigazgatók, kreatívak és innovatívak.

Szomorú, hogy ebben a hangzatos mezőnyben a legjobb előadást Tarlós István tartotta. Némileg rontotta a hangulatot, hogy először látta az elé tolt papíros. A meg-megakadó felolvasás sem tudta azonban elrontani a szövegíró szépen felépített kompozícióját. A húsz év reménytelenségi tűzvészéből újjászülető optimizmus főnixmadár Budapestje röppent fel a New York palota dísztermében.

Már lassan húsz éve, hogy óvodába jártam, még régebben volt, hogy Brunszvik Terézia kifejlesztette óvodapedagógiáját, sem ő, sem az én ovónénijeim nem mertek ökoóvodáról álmodni. Teri azt sem tudta, hogy kell “tudatosan a környezetet micsinálni?!” És noha már egy pár éve ismerkedünk a fogalommal, valljuk be, még így sem tiszta, milyen is egy ökoóvoda.

Azóta nagyot fordult a világ. Környezettudatosság folyik még a csapból is, talán még nem késő, hogy a Föld energiakészleteit pótoljuk, hogy helyre hozzuk azt, amit hosszú évek alatt az ember elvett környezetétől. Hogy kijavítsuk hibánkat kihez fordulhattunk volna, mint a Földhöz magához. Megfigyelünk, elemzünk és legfőképpen tanulunk abból, ahogy a Nap dolgozik, ahogy a vizek tisztítják magukat és ahogy bolygónk újra és újra megújul. 

A kigyúrt Milkaboci bármikor ráléphet a kétfarkú kutya egyik farkára...
 

A svájci jegybank ma döntött: nem szigorított, de bármikor megteheti, ha érdekei úgy kívánják. Bölcsész vagyok, csak annyit tudok ebből, hogy ez nekünk nagy szívás lehet, és ha a kormány nem kap észbe gyorsan, akkor sokan, sokféleképpen mehetnek csődbe.

Hosszasan sorolhatnám, hogy miért hülyeség a múlt héten bejelentett 8 pont, amiről már írt itt az okosotthonon. Sőt, azzal az olvasóval is egyetértek, aki azt mondja, hogy ne mentsék meg a devizahiteleseket.

Most viszont egyre durvább felhők gyülekeznek és nem csak a devizahitelesek fölött, mert ahogy egyre jobban nőnek az árfolyamok (EUR, USD, CHF) úgy lesz szinte minden drágább...

Otthon, okosan...

Cornelius Comanns német tervező Bufalino nevű egyszemélyes, mini lakókocsija mindent tud, amit a nagyok: elvisz, ahova kell, van gardróbja, meg lehet ágyazni benne, az ötletes elrendezésnek köszönhetően rogyásig lehet pakolni, elfér benne a kétheti májkrémkonzerv adag, a kempingszék, a horgászcucc, a haltáp, a láda sör, és attól sem tartani, hogy élvezhetetlenül meglangyul a maláta, ugyanis hűtőszekrény, sőt vizesblokk és főzőfülke is található benne, ha netán kifogytunk volna a májkrémből, vagy valami csoda folytán idén mégis fognánk legalább egy árva keszeget.

Minő tragédia, a várva-várt éves horgásztúrára nem tudjuk magunkkal vinni a pereputtyot, további előnye pediglen, hogy legőszintébb sajnálatunkra az anyóst sem, lévén nincs benne anyósülés.

Sefi barátom sörözés közben anyázott nekem egy sort, hogy miért mentik meg a jelzáloghiteleseket. Mondtam neki, inkább írja meg ide, de hagyjon békén sörözni. Íme meglehetősen sarkos véleménye, melyet amolyan vitaindítóként illesztünk be. A reakciókat az otthonokosan@gmail.com várja.

Sziasztok, olvastam a devizás bejegyzést, és máshol is megy a siránkozás, hogy mi lesz szegény emberekkel! Már elnézést, de én nem értem, hogy miért kellene megmenteni őket? Tudom, hogy ez csúnyán hangzik, borzasztó, ha az ember utcára kerül, tudom, ha nem csinál a kormány valamit, akkor nagyon sokan elveszítik a lakásukat. De én azt mondom, hogy a kormány kormányozzon, tegyen róla, hogy ne dőljön be a forint meg a gazdaság, de nehogy már az én pénzemből mentsék meg a jelzáloghiteleseket!

Ne legyenek illúzióink, megy itt a bűvészkedés, nyolc pontozás, izmoznak a bankokkal, de úgyis az lesz a vége, hogy az adófizetők pénzéből lesznek kifizetve a bedőlt hitelek. Mert Orbán is tudja, hogy elúszik az egész, akkor mehet a levesbe, vagy Kötcsére a Schmidt lecsóját enni.

A 226 forintos svájci frank jegyzés elérte a kormány ingerküszöbét is; elérkezettnek látják az időt, hogy tegyenek valamit a devizahitelesek megsegítésére. Eddigi szomorú tapasztalat – tehát nem előítélet – hogy látványos, ám érdemi segítséget nem jelentő döntésekben igazán erősek a kormányok. Úgy általában...
 

Mint ahogy – úgy általában – lehet mondani a devizahitelesekre is, hogy felelőtlen hülyék gyülekezete, akik családjuk biztonságát kockáztatva vettek később elviselhetetlennek bizonyuló terheket a nyakukba, hogy így majd jól kitörjenek a vagyontalanok hordájából, hogy büszke ingatlantulajdonosi illúzióban ringathassák magukat. Persze, alapvetően faramuci dolog, hogy a lakosság java része csak hitelből tudja finanszírozni céljait, hiszen azt a pénzt költi el, amit még meg sem keresett. Tényleg, van más megoldása egy fiatal párnak, ha van szerencséjük dolgozni, de nem akarnak otthon, a szülőknél, a kisszobában berendezkedni? A felvezetőt még lehetne folytatni a miértekkel, meg hogyanokkal, és már itt elő lehetne venni a bankokat, de inkább később idézzük "szegény kicsi őket". (Mert azok, nyilván nem véletlen nyavalyognak.)