A közhiedelemmel ellentétben a rómaiak nem hintették be sóval Karthágó helyét. A közhiedelemmel ellentétben nem kell behinteni sóval az emtévének nevezett valami helyét. Gondolom a Zegzugos történetek című várossorozatukat nézve. Tíz percig. Hogy aztán a műsor vége felé már csákányt ragadva induljak felajzva Parajdra kősót fejteni, mert az egész országban nincs elég só ahhoz, hogy behintsük vele azt az intézményt, amely képes egy ilyen jó ötletet végül ennyire elcseszni.

A megéledt Mikszáth tér…

A Mikszáth térnek izgalmas múltja és élő jelene van. Az a hely, mely atmoszférájával, mitológiájával és pezsgésével képes szőröstül, bőröstül bekebelezni. Sajátos identitása, szelleme és szellemisége kiemeli környezetéből. Valódi agóra és élettér.

Itt pipázott egykori albérlete erkélyen Mikszáth, a hordóhasú, kedélyes atyafi. Nyilván ő volt az utolsó parlamenti képviselő, akit őszinte részvéttel gyászolt az egész az ország. Az nem is ember, aki nem volt piromán boldogult gyerekkorában! Hogy ne jönnénk tűzbe, ha ezen a helyen volt az Irinyi gyufagyár. Meginni a gyufát: milyen zegzugos dolog is az!

Aztán itt van Babits és Szabó Lőrinc viharos kapcsolata: az elszeretett szeretők, az örökharag. Meg a Piarista Gimnázium habókos Övegessel. És ha már az íróknál tartunk: ide járt E. P. magyar író is, aki nyilvánvalóan egy népszerű süteményről lopta a nevét.

Budapest azt a szerencsés időszakát éli, hogy elég kinnfelejteni a járdán egy széket meg egy asztalt, s másnapra már egy egész kávézónegyed nő ki a nihilből. Vagy kiülni egy hosszúlépéssel egy romos bérházudvarra.

A gondosan rehabilitált Mikszáth tér és környéke is ebben a kegyelmi állapotban van. Kávézó, terasz és kerthelyiség mindenütt. Jóhelyek. A Mix Art romkocsma. Az Építész pince. A néhai Tilos az Á. Nem sterilen karban tartott: pezsgő, életvidám. Hely.

A kultúrtörténeti kalandozás…

„A tereknek, ahol élünk, külön történetük, szinte saját életük van, amelyek hatnak ránk. ("Genius loci; azaz a hely szelleme".) Kötődésünk egy-egy utcához, térhez, városrészhez meghatározhatja egész szellemiségünket, lelkiállapotunkat. Ha az egymásra épülő értékeket érezzük, a kötődés magabiztosságot, otthonosságérzetet ad. Megismerve ezek történetét, az ott zajló életet nemcsak sok érdekességet látunk, hanem sokat tanulhatunk is.”

Brávó: tapsviahar és pukedli. Elméletben. Gyakorlatban igazán lázba hoz az első tíz perc. Hogy láthatom Mikszáth egykori erkélyén a nem egykori szemetet, meg a falból kinövő fácskát. Lázba hoznak az egykori sztorik. Magával ragad a hely szelleme. Még Gaskó Kölyökidős narrációja sem üti agyon.

Aztán ahogy a múltból a jelenbe fordulunk, kezdek gyanút fogni. Amikor már nem csak a kultúrtörténetről van szó, nyilvánvalóvá válik, hogy ezek bedobták a törölközőt, hogy ebben a tévében képtelenek rutinból jót csinálni. Ugyanis rutinból próbálják megoldani: a bevágott zenei betétek tipikusan emtvévés, magazinos konzervek. A riportok esetlegesek, erőltetettek. Látszik, hogy semmi energiát nem tettek bele, hogy véletlenül sem vették fel többször a jelenetet.

A ti most egy pár vagytok, meg a ti most itt éltek típusú kérdésekből ordít, hogy a riporternek az égvilágon semmi köze sincs az egészhez. A kukásmellényes lurkókat modorosan instruáló tantóbácsitól meg egyenesen hátast dobok. És akkor megindul a Legyek Ura kommandó és felszedeti a plasztikot azzal, aki el se dobta. Értem én, hogy ez egy fontos motívum a tér karban tartása érdekében, na de azért humánusabban is be lehetett volna mutatni.

Jó ötlet: mutassuk meg a hely szellemét. Mutassuk, meg, hogy kik éltek, kik élnek itt. Kik járnak, kelnek, mit csinálnak. Milyen történések, történetek rejteznek a homlokzatok mögött. Kiknek az otthona egy zegzug, egy ház, egy utca, egy tér, egy negyed. Jó is lehetne. Írtuk az agárdi strandokról. Nos, ez a sokat ismételt filmecske is ilyen. Szerencsére a tér nem!